Szalay Karola dr.
az Operaház örökös tagja, magántáncos, balettmester, koreográfus,
a Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténész-doktora
(Budapest, 1911. május 23.—Milano, 2001. január 2.)
Szalay Karola nyolcesztendősen lett az Operaház balettiskolájának növendéke, mesterei Brada Ede, Zöbisch Ottó és Jan Cieplinski voltak. 1926-tól az operaházi együttes tagjaként táncolt, 1928-tól 1948-ig az Opera magántáncosa, 1990-től örökös tagja volt. 1941-ben szerzett egyetemi doktori címet, disszertációja, A tánc a képzőművészetben ugyanezen évben jelent meg. 1941 és 1946 között Olaszországban élt, majd 1946 és 1948 közt ismét az Operaház színpadán táncolt, színházi koreográfiákat készített. Már az 1930-as évek közepén magán-balettiskolát szervezett, és 1950-től 1955-ig az Állami Balettintézetben tanított. 1956-tól haláláig Olaszországban dolgozott, a Scala (Milano) balettmestere volt évtizedeken át, de más társulatokkal és színiiskolákkal is együttműködött (Giorgio Strehler). Írt tankönyvet milánói pedagógiai tapasztalatai nyomán, a tánctörténet, a tánctudomány kérdéseiről pedig többször publikált például a Táncművészet című szaklapban.
Szalay Karola prímabalerina volt az Operaházban, s többnyire lírai és karakterszerepeket táncolt. Törékeny szépsége, bájosan kifejező mozgása, magas szintű technikai tudása mellett színészi tehetségét és képességeit is tudatosan fejlesztette (mások mellett Bajor Gizi segítségével) a teljes színjáték táncszínpadi ideáljához hűségesen. Táncos-színészként részese volt a hazai balettszínház önállósodásának, korszerűsödésének az 1920-as évek végétől az évszázad ötödik évtizedéig. Fontos szerepei voltak: Seherezádé (1930), Tünde (Csongor és Tünde, 1930), Pierrette (Pierrette fátyola, 1932), Elssler Fanny (1933), Királykisasszony (A fából faragott királyfi, 1935). De föllépett a Nemzeti Színház Sasfiók című előadásában is, 1942-ben mint Fanny Elssler, szerepelt több rádiójátékban és játszott a nagy sikerű Gül baba című filmben (1940). Színpadi pályája lezárultával azután balett-pedagógusként szerzett elismerést és vívta ki tanítványai tisztelő szeretetét.
Babits Mihály: Tudomány és művészet
Dienes Pálnak és Valériának
Ezeket a jegyzeteket egy művész írta, aki néha a tudományról álmodott.
1. Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamarái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőlük leülepedett fogalmak drága gyűjteménye. Az élet friss szőlejéből pompás bort sajtolunk és hasznos ecetet: azokat hordjuk e végérhetetlen, homályos pincékbe.
2. Művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt;
Művészet és tudomány — lélek és test. Szalay Karola művész volt és tudós. Tudós és tudatos művész, művészpedagógus. A teljesség vágya éltette, a művészet és a tudás egyetemlegessége, és az élet egésze.
A művészettörténetben a tánc nyomait kutatta és foglalta össze, a további utak napjainkban újraolvasandó feledett alapozójaként. Táncpedagógusként a klasszika alapjain épülő kifejező és élő színpadi tánc metodikai és gyakorlati apostola volt. Mindvégig teljes értékű életet élő „modern lány”, prímabalerina, „sztár”, dáma, nagyasszony. Érdemes figyelmünkre és érdeklődésünkre.
Az Operaház balett-együttese és repertoárja épp az időben indult fejlődésnek, amikor a fiatal táncosnő belenőtt a karba, majd a Ház magántáncosa lett. A modernizáció záloga a végiggondolt feladat és cél volt: európai színvonalú és korszerű táncszínházat adni a pompás Operaház közönségének. A tervezésben és programadásban a kor első táncosai, balettmesterei és koreográfusai voltak az iniciátorok, akik megalapozták a magas képzettségű és minden este tehetséges együttest. Az előző század nagy klasszikusainak kiürült, kihűlt helyére kortárs művek kerültek, mindjárt több szempontból megújítva és föltöltve a poros műsorrendet. A XX. század első évtizedeiben létrejött és népszerűvé vált szabad táncirányzatok és a részben az összművészet, részben az Európán kívüli egzotikum hordozóivá lett új mozgásrendszerek lassan följutottak a nagy színpadokra is. A korábban egyeduralkodó cselekményes balettek mellett megjelentek a közönség mozgásasszociációit kitágító ún. szimfonikus balettek és az „abszolút tánc” (mely zene nélkül is képes a teljes kifejezésre). A tematikus koreográfiák között pedig a mesei és tündéres balettek invenciói kiegészültek történeti és nemzeti tárgyakkal és a kortárs feszültségeket az egzisztencializmusig menően játszató művekkel. Az út megnyílt a karakterbalettek, a teljes táncszínjáték felé, melynek színi elemei egyenrangúan szolgálják az alkotói szándékot — a vizuális-szcenikaiaktól a zeneiekig, a koreográfiaiaktól a dramaturgiaiakig. A tematikus és stiláris gazdagság (mely utóbbiban a legnagyobb hangsúly az Operában ekkor az expresszionizmusra esett) nagy mértékben hozzájárult a korszak előadóinak és alkotóinak a sztárságig növekvő népszerűségéhez is.
Ha végigfutjuk Szalay Karola szerepeit az 1930-40-es évtizedekben, jól körvonalazódik előttünk sokszínű és sokoldalú előadói karaktere, bár ha nem láttuk is őt táncolni.
Munkatársai-barátai az első évektől azok közül kerültek ki, akik a vizualitás, a zenés színjátszás és a mozgásművészeti kifejezés új nyelveit, nyelvjárásait dolgozták ki: Oláh Gusztáv, Márk Tivadar, Fülöp Zoltán, Ferencsik János, a koreográfusok közt pedig Jan Cieplinski mellé emelkedett a következő évtizedek legfontosabb magyar alkotója, Harangozó Gyula. Az új nemzedék a Ház vezetőinek, Radnai Miklósnak, majd Márkus Lászlónak a bizalmát is élvezte. A balett-együttes pedig, különösen a kiváló balerinák egész sorával, nemzetközi színvonalra emelkedett az 1940-es évtized háborús káoszba forduló elejére.
Művészi értelemben Szalay Karola az európai színpadokra és a milánói Scalába is sima, egyenes úton érkezhetett.
Amikor 1946-ban hazatért, még a színpadon, később a próbateremben, a katedrán várták itthoni feladatai. S amikor azután újra elment, már a jeles balettpedagógust, mestert hívták vissza a Scala iskolájába. Hosszú és teljes élete utolsó éveiben sokszor járt itthon. Mester volt, mesterkurzusokat tartott — szükség volt Rá, a tudós-tudatos művészre.